Ez itt a vég

Eljött az utolsó hét, amit egy fantörpikus 3 napos kirándulással kezdtem, uticélom Bern, Genf és Lausanne volt. Ezekről természetesen beszámolok részletesen, csak előtte még egy kis összegzés, így a vége felé. Az utolsó hivatalosan is munkával töltött hetem az előző volt, aminek végén nem volt "pénteki megbeszcsi", csupán a kezembe nyomtak egy levelet, amiben a munkabizonyítványom volt. Hát nem kell semmi nagy dologra gondolni, csak leírták benne a távozásom okát, illetve az eddigi teljesítményemet. Kb ilyesmi "Frau én minden munkát remekül teljesített, bátran és hezitálás nélkül rá mertük bízni a gyerekeinket." Blabla, csupa felszínes maszlag, amit az ember oda mer adni a másiknak...Ha nekem kellett volna egy munkáltatói-bizonyítványt kiállítanom bátran beleírtam volna, hogy nekem csupán egy gondom volt és ez távozásom eredeti oka: Pé, vagy mr arrogáns seggfej, vagy amit akartok. Szeretem az olyat, mikor valaki bort iszik, de vizet prédikál, pont mint ő, mivel ez az állítás duplán igaz rá. Múlthéten volt H szülinapi bulija, egy kis kalózparty, ahova én is külön névreszóló meghívót kaptam. Mivel a kalózsmink dresscode volt, ezért írtó csinin kisminkeltem magam kalózbácsivá, szóval totál odaillő voltam. Pé fotózott a hatalmas spéci gépével, gyakorlatilag mindent ami totál felesleges. Nem túlzás azt állítani, hogy az isten nem volt túl bőkezű vele, mikor a tehetséget (és még sok egyebet) osztotta. Egyik pillanatban azt vettem észre, hogy minket fotóz Eszterrel. Egymás mellett ültünk, ő evett, én már nem, ezért belemosolyogtam a kamerába, majd katt és jött is a fotó.

-Milyenek a képek? - kérdeztem
-Ez a gép jó képeket csinál. - hangzott a semmitmondó válasza


Másnap jóhiszeműen kikerestem a közös képemet eszterrel, majd hirtelen nem is jutottam szóhoz a meglepetéstől. Nem vagyok rajta a képen! A hajam széle ott van, de az arcom nincs. Enyhénszólva rosszul esett, hogy ilyen tuskó módon megpróbál eltűntetni, de végülis mi mást vártam ettől az embertől? Hogy majd emberi módon fog kezelni? Ugyanmár...


Úgyhogy itt végleg tudatosult bennem, hogy én itt bizony egy senki vagyok. Csak egy sima kis háztartási alkalmazott. Ha nem ennék, hanem áramot fogyasztanék, akár mosógép vagy porszívó is lehetnék...
"Marcsi, a porszívó kalandjai" néven mehet tovább a blogom

A másik kedvenc történetem M, a terrornyuszi akciói ellenem:
Valahányszor rámbízzák a babát, minden ami az eddigi ütemben ment, felborul. Míg régebben tudtam 2 gyerek mellett házimunkát végezni, főzni, vasalni, porszívózni, addig 1 baba mellett semmit sem tudok csinálni. Azt hiszik, hogy egy babára vigyázni egyszerű, mert eszik és alszik, pelenkázni kell, de ezen kívül nem sok gond van vele. Nos, aki ezt hiszi az el van tévedve. Ez a gyerek, amint észreveszi, hogy az anyja kilépett az 1m-es körzetéből, üvölteni kezd. Édesmindegy, hogy felveszem és ringatom, vagy énekelek neki, vagy átpelenkázom, vagy akár fejre is állhatnék, ez a kis seggfej csak bömböl. És ami még rosszabb, hogy én naív többször is azt képzeltem, hogy majd felveszem az ölembe és akkor kicsit lecsendesül, nos tévedtem, ugyanúgy üvölt bele a fülembe, csak még közelebbről és nem vagyok biztos benne, hogy nem szenvedtem még halláskárosodást... Szóval az elmúlt 2 hét maga volt a horror a babával, az egyetlen mázlim az volt, hogy Pé nem volt itthon a 2 nagyobb gyerekkel, egészen mostanáig, mert most 1 nappal hamarabb hazajöttek...