Marcsi almái part 1.

Mélyentisztelt puszilgatnivaló olvasóim!

Ezennel bocsánatot kérek, amiért az ausztriai kalandjaim leírása félbemaradt, az elmúlt pár hét olyan eseménydús volt, hogy magamat is alig értem utol, ezért egyszerűen nem tudtam leírni az utolsó napok eseményeit.

Dióhéjban annyi, hogy végül a nagy parázás után megkaptam a fizetésemet, ami több volt, mint a havi bérem tavaly, tehát megérte gürizni és mindenbe besegíteni. A hazautam viszonylag gördülékenyen ment, azt leszámítva, hogy füzesabonyban egy órán keresztül bujkáltam a bennszülött barnák elől, majd jött egy király Urlaub a csajokkal, aztán két fergeteges hét otthon. Nagyon jól éreztem magam azon a két héten, enyhénszólva nehéz volt felfogni, hogy vége és el kell indulni a nagy útra.

De eljött a július 30-a, én pedig fájó szívvel felültem a vonatra és elindultam Svájcba. Megállás nélkül az motoszkált a fejemben, hogy 1 teljes év. Ha nem volt elég a saját parám, még a barátaim is rátettek egy lapáttal, hogy úristen, 1 év az nagyon sok, én nem vállalnám be stb stb... Szerencsére volt, aki csak annyit mondott, hogy pár hét és jössz is haza! Ezúttal próbálom az ő szavait az agyamba vésni. Pár hét, pár hónap. Egy év múlva ilyenkor már otthon leszek! 

De térjünk vissza a vonatra, ami Budapestről egyenesen Zürichbe ment, éjszakai járat, úgy kell elképzelni, mint egy tonhalas dobozt, egy normál méretű fülke, ami transzformersz effektekkel rendelkezik, átalakíthatóak az ülések ággyá. Nagyon kényelmes ám fekve utazni, úgy, hogy a vonat ringat, de felülni már nem lehet, illetve a bőröndöknek sincs hely túlzottan, szóval furcsa elegye volt a kényelemnek és a nyomorgásnak. Viszont hatalmas pozitívum volt, hogy kaptunk vizet, reggel kávét és croissant-t. 

Még otthon váltottam be frankot, hogy legyen nálam majd, ugyanis Zürichből még jegyet kellett vennem St. Gallenig, ahol a család várt volna és vitt volna tovább egészen a kis városig, ahol laknak. A terv szép volt és jó, csakhogy kiderült, hogy nem elég a pénzem az útra. Gyorsan telefonáltam az apukának, hogy most mi a fasz legyen? Végül kitaláltuk, hogy akkor egy másik nagyobb városig utazzak, addig talán elég a pénzem és oda jönnek értem. Egy probléma megoldva. Csakhogy Winterthurban az állomáson döbbentem rá, hogy az apukának csak az irodai számát tudom, a mobilszámát nem, szóval lehetetlen értesíteni, hogy megérkeztem. Szerencsém volt, mert pár perc várakozás után úgy döntöttem, hogy körülnézek az állomáson, ekkor szembejött velem az eddig csak képről ismert figura a nagyobbik gyerekkel az oldalán. 

Nagy meglepetés volt, hogy nagyon szép és érthető Hochdeutsch-ot beszélnek! Végre értem, amit mondanak nekem!!! Remek érzés! :D 

Még a kocsiban kifejtette, hogy neki nagyon fontos az, hogy az óperrel egy csapatot tudjanak alkotni, munkamegosztás és ilyenek. Ekkor még nem sejtettem, hogy ezt teljesen komolyan veszi, órákkal később meg is kaptam a 2012/13-as órarendemet! De erről majd később.

A szobám ajtajára a gyerekek egy herzlich wilkommen feliratot festettek, és az asztalomon egy csokikockákból kirakott mosolygós fejet találtam. Kis előlegbe csak annyit mondanék, hogy eddig nem találtam semmi ijesztő dolgot, leszámítva, hogy heti 2x fürdenek és van egy cuki kis imádság-mondókájuk, amit minden nagy étkezés előtt elmondunk közösen, egymás kezét fogva! (folyt köv ha kialudtam magam!)